Szeretem a Karácsonyt. Azaz szeretem azt az idealizált Karácsonyt, ami talán csak a gyerekkoromban létezett, amikor még sok dolokról nem tudtam, illetve azt, ami a filmekben van.
Él a fejemben egy kép a Karácsonyról, amilyet mindig is szerettem volna. Egy kicsit olyan, mint gyerekkoromban, de még annál is sokkal jobb. Olyan, amilyen még sosem volt, és tartok tőle, hogy nem is lesz. Hogy miért? Mert a tökéletes Karácsonyomban minden és mindenki tökéletes, boldog és vidám. Tegye fel a kezét, akinek az ünnepek csupa örömben és szeretetben telnek!
Mindig valami olyasmi Karácsonyt képzeltem, mint a filmekben és a klipekben. A Last Christmas és a Driving Home for Christmas hangulata. Nagy, szépen feldíszített szülői ház, ahol csak arra várnak, hogy szépen sorban mindenki megérkezzen. A lányok együtt főznek, hangosan kacagnak, a fiúk díszítik a fát, elsöprik a havat, játszanak a gyerekekkel. Kis összezördülés belefér, de a vége mindig az, hogy mindenki szeret mindenkit.
Ehelyett hiába énekli hangosan Frank Sinatra, hogy This is the most wonderful time of the year. Nálunk ez nem így van. A szűk családban nincs probléma, hiszen azt úgy alakítjuk, ahogy szeretnénk. A gond ott kezdődik, amikor összeeresztjük a férjekkel, gyerekekkel kiegészült testvéreket a szülőkkel. Már nyáron összerándul a gyomrom, ha eszembe jut.
Ott kezdődik, hogy egyáltalán hova menjünk. Igazán sehol sem férünk el rendesen, de a többi éve felhozott és mindig téma wellness karácsonyozás mindig leszavazásra kerül, pedig egy ennyire különböző tagokkal megáldott család esetében a semleges terep volna a legjobb.
Nem. A vége mindig az, hogy nálunk van egy közepesen hosszú karácsonyi családi ebéd, aztán itthagynak minket az üres asztallal, a karácsonyi hangulat apró darabjával.
Idén a szülői házban jövünk össze, ami szerintem mind közül a legrosszabb megoldás, mert három ember folyton marja egymást, és ezt anyukám hazai terepén a legnehezebb kezelni.
A filmek végén mindenki kibékül. A valóságban nem. Az ajándékozás idejére felvesszük a mosoly álarcát a gyerekek miatt, de az ünneplés elteltével mindannyian úgy megyünk haza, hogy ezt így többet nem.
Persze tudom, hogy a filmeket valahogy be kell fejezni, nem lehet a sérelmeket átvinni a jövő évre. Nekünk viszont sikerül. Mindig. Folyton.
Nem vágyam összeborulás énekelni a karácsonyi dalokat, de néhány nyugodt nap jó lenne, amikor nem az a legfontosabb, hogy ki tudja kevésbé elviselni a másikat.
Hová tűnt a gyermekkori Karácsony? Hol van az én Karácsonyom? Vajon a család bővülésével ez törvényszerűen így alakul?
Ha még nem késő, tegyétek róla, hogy nálatok ne így legyen!
A blog Facebook oldalához ITT tudsz csatlakozni, instagramon ITT, twitteren pedig ITT tudsz követni.
Kép: freedigitalphotos.net
