Nemcsak annak van szüksége segítségre, akin egyértelműen látszik. A segítségnek pedig nem kell látványosnak lennie. Nem is az a lényeg, ami történt, sokkal inkább az, amit maga után hagyott bennem.
Szombat ebédidő, Allee. Kivételesen egyedül mentem be, a férjem őrizte az alvó gyereket a kocsiban. Éhes voltam, muszáj volt egyedül ennem. Szeretek korábban érkezni, mert akkor még nincs tömeg, és biztosan minden van még. Tepsis krumplira esett a választásom, és miután megkaptam, akkor vettem észre az érintetlen mákos gubás tárolót. Bármikor bármennyit meg tudok belőle enni, úgyhogy nem volt kérdés, hogy az is jött velem. Féltem, hogy sok lesz, de nem tudtam volna otthagyni.
A krumplival kezdtem, közben végig a gubát néztem. Amikor éreztem, hogy nem lesz hely (nem tudok egyszerre sokat enni), akkor félretettem a krumplit a tálca végébe és nekiálltam a gubának. Közben nagyon sajnáltam a krumplit, utálok pazarolni. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne valakinek odaadni, de nem tudom, kinek, az Alleeban és környékén még nem láttam hajléktalant (biztosan vannak, csak én nem láttam még), ahogy menekülteket sem, de néhány karika krumpli nem olyan nagy segítség, hogy körözzek vele a környéken.
Toltam az arcomba a gubát, szinte fel sem néztem, csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy idős néni megállt az asztalom mellett. Azt hittem, keres valamit, segítséget kér, de mielőtt bármit mondhattam volna, a krumpli felé mutatva megkérdezte, hogy elfogyasztom-e még (ezekkel a szavakkal). Mondtam, hogy nem, vigye csak el nyugodtan. Már sajnáltam, hogy nem hagytam többet. Ültem, néztem a néni után, ahogy a kevéske krumplival megy egy szabad asztal felé, és azon gondolkoztam, van-e még nálam valami. Persze, gyümölcsszelet. Miután végeztem, odamentem a nénihez, és egy gyümölcsszeletet is letettem a tányér mellé. Kedvesen megköszönte, én pedig sietve távoztam, nem akartam zavarni.
A történet ennyi. Ahogy írtam, nem ez a lényeg. Nem tudok azóta lekattani róla, hogy mennyire lehetett elkeseredett és éhes a néni, hogy elkérjen egy meghagyott ételt a tálcáról. Teljesen jól szituált néni volt; tiszta, rendezett ruhában, frissen mosott hajjal. Ránézésre budai polgári néni is lehetett volna, bár az igaz, hogy nem volt rommá ékszerezve. Természetes, tiszta, ápolt. És éhes.
Annyira bánom, hogy csak később jutott eszembe, hogy akár vehettem volna neki egy főzeléket, mert az a kis krumpli igen vékony volt ebédnek, mert ugyan engem sem vet fel a pénz, de egy főzeléktől nem halok éhen. Ez viszont már csak akkor jutott eszembe, amikor elmeséltem a férjemnek és kezdett letisztulni bennem az egész.
Nehéz dolog, mert ránézésre nehéz megállapítani, hogy kinek esne jól egy tál étel, megbántani pedig senkit sem szeretnénk. Ha viszont valakinek egyértelműen tudunk segíteni, akkor tegyük meg. Olyan mértékben, amennyire megengedhetjük. Nyilván nem tudnék napi szinten ellátni étellel egy szegény családot, de ha látom, hogy valaki segítségre szorul, segítek.
Ez a történet biztosan nem egyedi eset. Ha nyitva tartjuk a szemünket, észrevesszük azt, aki segítségre szorul. Ha a néni a boltban három szelet párizsit kér, macskakaját vesz, amikor nincs is macskája, vagy éppen elkéri a maradékot, biztosan jólesne neki, ha kapna egy tál főtt ételt vagy egy nagyobb csomag felvágottat.
Figyeljünk egymásra és segítsünk, ahol és amiben tudunk. Nem feltétlenül nagy dolgokra kell gondolni. Sokszor a kicsi többet ér, mint gondolnánk.
A blog Facebook oldalához ITT tudsz csatlakozni.
