Sminkelni érdemes. Nem kötelező, de érdemes. Nem mondom, hogy időnként -pl. nyaralás alatt- nem esik jól lazítani, de most éppen ott tartok, hogy az otthonléthez is feldobok legalább alapozót és szempillaspirált, ha van időm és kedvem. Mondom, hogy miért.
23 évesen a főiskola idején meglepett ugyan, amikor a szomszéd kisfiú csókolommal köszönt, de tisztában voltam vele, hogy csak az ő korában mindenki öreg, aki idősebb nála. Jót nevettem.
Közeledve a 30-hoz volt egy tavasz, amikor hetente legalább egyszer egy gyógyfürdőben kezdtem a napot, a hajammal és az arcommal a munkahelyre beérve tudtam foglalkozni. Sosem felejtem el a mondatot, amit sminkelésre készülődés közben kaptam. Nevetve kaptam, de olyan őszinte volt, hogy megmaradt. 🙂
Most, 10 évvel később már ilyen lazaságot nem engedhetek meg magamnak. Ha igen, akkor meg számolnom kell a következményekkel. 40 felé közelítve jobban meg kell gondolnia az ember lányának, hogy’ lép ki az ajtón. A házban, ahol lakunk, olyan közel vannak egymáshoz a lépcsőházak, hogy tulajdonképpen azt is jobban átgondolhatnám, miben megyek ki az erkélyre, de az már tényleg túlzás volna. 🙂 Az viszont biztos, hogy mostantól itthonra is normálisan felöltözöm (legalábbis igyekszem), és alakítok valamit az arcomon, mert sosem lehet tudni.
Hétvégén történt. Miután százszor kértem, de senki sem mozdult, senkit sem villanyozott fel a szemét lifteztetése a tárolóig, kénytelen voltam magamra vállani a feladatot. Vasárnap délután volt. Nem gondoltam, hogy sok szomszéd szaladgálna a házban, hiszen ha családi programot nem is szerveztek, egy jó kis bevásárlást megejthetnek végre. Majdnem igazam lett, mert valóban nem volt sok szomszéd.
Lefelé menet nem találkoztam senkivel, bele sem néztem a nagytükörbe, úgysem lát senki. Fésülködtem, a ruhám is tiszta, sehol egy bukásfolt, nagy baj nem lehet.
Miutn kidobtam a szemetet, indultam vissza a lifthez. Ekkor jött a garázs felől az egyik alsószomszéd, egy tőlem 5-6 évvel biztos fiatalabb srác, és reflexből jónapottal köszönt, pedig legalább ezerszer lifteztünk már együtt, és akkor tegeződtünk. Egyetlen másodperc töredékrésze alatt felismert ugyan, és hallatott egy sziát is, de akkor már mindegy volt. 🙂 A lelkem darabokban. Nem a srác miatt, nem akarok én neki tetszeni, de az eléggé szíven ütött, hogy egy majdnem velem egykorú szerint abban a korban vagyok, akit magázni kell.
A srác kiszállt a negyediken, én mentem tovább. Belenéztem a tükörbe, és majdnem elsírtam magam. Megadtam a srácnak a magázást, hiszen egy középkorú, leharcolt nő nézett vissza rám. Nem érzem magam annak, ezért érintett különösen nehezen. A testem egy dolog, azzal most nem tudok sok mindent kezdeni, csak a kekszevést kellene befejezni, de elég nehéz két állandóan éhes csecsemő mellett rendesen étkezni.
A fejem viszont más. Azzal lehet dolgozni, és kell is. Aznap már nem, de másnap alakítottam rajta. Nem esti sminket dobtam fel, még nappalinak sem mondanám, inkább csak egy kis valamit. Korrektor a szem alatti karikákra, alapozó, szemceruza , szempillaspirál, a végén egy kis barnító gyöngy, hogy ne nézzek ki élőhalottnak, mert alapvetően annyira világos a bőröm, hogy alapozóból sem használhatok sötétet, mert akkor maszkszerű lesz az egész.
Ennyi. Ha legközelebb összefutok a sráccal, hátha nem fog magázni, de tartok tőle, hogy a vasárnapi ábrázatom beégett a retinájába. Bár az lehet, ezzel az egésszel csak én foglalkozom. 🙂
A blog Facebook oldalához ITT tudsz csatlakozni, instagramon ITT, twitteren pedig ITT tudsz követni.
Kép: freedigitalphotos.net
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: