Van az a mondás, hogy mindenki ért a gyerekneveléshez, csak az nem, akinek van. Hasonlóképpen gondolom az együttalvás témakörét. Mindenki tudja, hol és hogyan kellene aludni a gyerek(ek)nek, csak az nem, aki az adott családban él.
Nem tudok objektíven írni a témáról, mert erősen együttalvás párti vagyok. Írtak már róla sokan ellene és mellette is, én most a személyes élményekről írok, és arról ami miatt nálunk így alakult az alvás.
Közeli barátnő is elmondta a véleményét, amikor kiderült, hogy a kisfiam 1 éves korától nem volt hajlandó kiságyban aludni. Az elmélet így hangzot: kisgyereknek a kiságyban a helye. Jeleztem, hogy ezzel így ebben a formában nem értek egyet, de nem mentem bele a békesség kedvéért. Most viszont leírom. Időközben változott nálunk a családi helyzet annyiban, hogy van két kisbabánk a nagyfiú mellett, és 3 gyerek alvását nem egyszerű összehangolni. Főleg úgy, hogy több a gyerek, mint a szülő. 🙂
A most 5 éves -a későbbiekben nagyfiú- az első időszak után egyedül aludt. Miután jól megtömte a hasát, féléves koráig végigaludta az éjszakákat. Ekkor jött a fogzás, ami több ébredést jelentett, de egyéves koráig vissza lehetett tenni a kiságyba. Több hosszas altatás és végigkínlódott éjszaka után úgy döntöttem, hogy hagyom a nagyágyon aludni a szobájában, hátha végigalussza az éjszakát. Így is lett. Eleinte felváltva aludtunk mellette, hogy mindenki tudjon zuhanyozni, aztán körbebástyáztam párnákkal és leköltöztem mellé a földre. Végül vettünk leesésgátlót, probléma megoldva, visszaköltöztem a helyemre.
Mondhatnám, hogy ez így van azóta is, de nem igaz. Több felállás volt azóta. Elég sokáig működött, hogy egyedül aludt, de éjjel átjött, de olyan is volt, hogy én mentem, mert hívott. Egy rövid időszakban mindannyian együtt aludtunk a hálószobában, mert olyan nehezen aludt el, hogy senki sem aludt volna el emberi időben. Most vele alszom. Így alakult. 1 évig dogoztam úgy, hogy későn értem haza, és ezalatt megszokta, hogy az apjával alszik a hálószobában vagy a gyerekszobában. Ha még nem aludt, amikor hazaértem, akkor én aludtam vele. Aztán ez észrevétlenül így maradt. Az ok talán a kistesók érkezése. Talán túlzottan komolyan vettük az odafigyelést, hogy ne sérüljön amiatt, hogy megszűnik az egyeduralma. Most ez van.
Azaz majdnem ez van, mert a gyerekszobába időközben beköltöztek a kistesók is. A lakás adottságai miatt kizárólag a gyerekszobába lehetett tenni a kiságyakat, máshova nem fér. A nagyfiú remekül tud aludni a kicsiktől, ezzel nincs is probléma. Nem ezért vagyok a szobában még mindig, hanem azért, mert ottmaradok. Belealszom az altatásba, aztán már mindegy. Másrészről a nagyfiú igényli, én pedig megadom neki. A kicsik miatt nagyon keveset tudok vele lenni, kettesben meg aztán tényleg csak akkor vagyunk, amikor alvás közben hozzámbújik. Ez a mi időnk. Ha a kicsik ébrednek (nem sokszor és nem is feltétlenül), vagy magam miatt kelek fel, mindig visszabújok, mert most ott a helyem. Ez most egy ilyen időszak. Elmúlik ez is, de addig így lesz. Addig kialszom magam, mert ő legalább nem horkol. 😀
Az alapvető szempont, hogy mindenki aludjon, mi pedig így tudunk. Ha másképp csinálnánk, legalább ketten nem aludnánk. Az egyik én lennék.
Fogalmam sincs, mi lesz, ha a kicsik is eldobják a kiságyat. Lehet, veszünk egy szobaméretű ágyat és azon alszunk mindannyian. Nem tudom, de nem is tervezem meg előre. Úgy lesz, ahogy mindenkinek jó. Ahogy nekünk jó, nem a könyveknek.
Azt gondolom, ez az együttalvás kicsit olyan, mit a szoptatás. Úgy értem, hogy mindenki azt gondolja, mások gyereke mintaszerűen és időben szokott le az anyatejről és boldogan -és egyedül- alszik a saját ágyában, ezért nem meri bevallani, hogy ő bizony sokkal tovább szoptatta a gyerekét a szokásosnál, és együtt is alszik vele. Én bevallom, és örülök, hogy így volt/van.
A blog Facebook oldalához ITT tudsz csatlakozni, instagramon ITT, twitteren pedig ITT tudsz követni.
Kép: freedigitalphotos.net
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: