Félelem és düh

Félek. Félni pedig a legrosszabb dolog a világon. Dühös vagyok, amiért félnem kell.

Félelem és düh. Két negatív érzelem, amit soha senkinek sem lenne szabad éreznie egy normális világban. Ez már nem is félelem, sokkal inkább rettegés. Dühös vagyok, hogy azon a szinten, ahol mi vagyunk/élünk semmit sem tudunk tenni ellene.

A Telegraph szerint Magyarország biztonságosnak számít, én mégsem vagyok nyugodt. Nem vagyok, mert ez csak a jelenlegi állapotot mutatja, és nem csapom be magam azzal, hogy ez így is marad. Volt már olyan háború Európában, amiből Magyarországnak sikerült kimaradnia? Nem mondom, hogy most háború van, inkább azt mondom, MÉG nincs háború.

Félek és dühös vagyok. Gondolom, a félelmet nem kell nagyon megmagyarázni. Dühöt viszont a tehetetlenségen túl azért is érzek, mert pontosan az történik, ami az egész terrorsorozatnak a célja volt: forduljunk egymás ellen, mutogassunk egymásra, szidjuk egymást.

A közösségi oldalakon elszabadultak az indulatok. Sokan vannak, akik most jönnek az “én megmondtam” frázissal, hogy nem kellett volna beengedni őket, és számonkérik a nyáron a menekülteket védő ismerőseiken, hogy ezt akarták-e. Sokan az európai országok vezetőit szidják, az egyik cikkben egészen konkrétan azt olvastam, hogy Angela Merkelt esetleg háborús bűnösnek titulálhatjk, amikor leköszön.

Trikolor profilkép

A terrortámadás másnapján megjelentek a francia trikolorral átszínezett profilképek. Én is alkalmaztam ezt a lehetőséget mint az együttérzésem kifejezését. Ezzel nem mutogattam senkire, nem kiáltottam ki senkit felelősnek (az európai vezetők közül), csak kifejeztem a döbbenetet és a riadalmat, amit érzetem a hírek hallatán.

Az viszont, ami erre válaszul érkezett, számomra felfoghatalan és értékelhetetlen. Elindult a vita, ami alapvetően nem rossz dolog, ebben az esetben viszont a parttalan vitáról van szó, aminek semmi értelme.

A színes profilképek ellenzői alapvetően két nagy csoportra oszthatók.

1.) Felsorolják az összes, közelmúltbeli terroreseményt, és azzal példálóznak, hogy akkor miért nem borult a világ az adott ország zászlajának színeibe. Ezt nem  a felhasználókon kellene számonkérni. Ha nem volt ilyen lehetőség, akkor nem borulhatott színesbe a világ. Persze, ez így túl egyszerű, mert egy ilyen programot nem nehéz készíteni, aki ért hozzá (mondom én, aki egyáltalán nem), úgyhogy ez elég szegény indok, bevallom. Az is igaz viszont, hogy akkor nem feltétlenül kapcsolta össze a világ az eseményeket, csupán a pénteki események tükrében tűnik egyértelműnek az összefüggés.

2.) A másik csoporttal semmilyen formában nem tudok azonosulni, mert fogalomzavarban élnek. Azt hangoztatják ugyanis, hogy hiába szomorú esemény, ők bizony nem változtatják színesre a profilképüket, mert nem felejtik el Trianont. Könyörgöm, miről beszélünk? Hogy jön ez most ide? Az egyiknek nincs köze a másikhoz. Aki most együttérez Franciaországgal, nem feltétlenül tagadja Trianont és fordítva.

Van megoldás?

Nem tudom, mi a megoldás, de a gyűlölködés biztosan nem az. A Pray for Paris, Pray for the world dolgokban nem hiszek, az imádkozás távol áll tőlem. Cselekedni kellene, de itt megint jön a düh és a tehetetlenség, mert én hiába teszek bármit, nem tudom megváltoztatni a világot.

Sokszor és sok helyen olvastam, hogy ha minden 8-10 éves gyerek elkezdene napi szinten meditálni, egyetlen generción belül megszűnne a gyűlölet a Földön. Ez sokkal elfogadhatóbb számomra, hiszen a meditálás nem imádkozás, hanem tulajdonképpen cselekvés.

Cselekvés, de még mindig kevés ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Nem is magam, hanem a gyereke(i)met. Hova menjek? Hol lehetnénk nagyobb biztonságban? Egyelőre talán jobb nem mozdulni, de mi lesz, ha eldurvulnak az események? Itt lakunk a fővárosban, és rohamos sebességgel épül a szomszédunkban egy stadionméretű uszodakomplexum…

Mi lehet a megoldás?

Talán az, ha nem hergeljük tovább egymást…

A blog Facebook oldalához ITT tudsz csatlakozni, instagramon pedig ITT tudsz követni.